[…] A sárkány megörült, hogy viszontláthatja a fiút, és örömében akkorát füttyentett, hogy a köré gyűlt tömeg megijedt, és fejvesztve menekülni kezdett.
A fiú természetesen nem szaladt el, a bánatos sárkány pedig bevallotta neki, hogy mi nyomja a lelkét.
– Nem vagyok önmagam, nem tudom, hogy ki vagyok – panaszkodott. Hatalmas könnycsepp gördült le az arcán, a szeme már nem csillogott, hanem fátyolos és vizenyős lett. – Elgondolkoztam miattad azon, hogyan viselkedtem eddig. Igazad van, nem vagyok rossz, és nem is akarok az lenni. De amíg gonosz voltam, mindenki jól ismert. Az emberek féltek tőlem, tartottak az erőmtől, a tüzemtől, a füttyeimtől. Nem jöttek a közelembe. Tiszteltek. Most azonban…
A kisfiú átérezte a sárkány szomorúságát.
– Most azonban…?
– Szégyellem elmondani, de az egyik nap az egyik kölyök… minden további nélkül idejött hozzám, és mivel én nyugodtan és rendesen viselkedtem, meghúzta a farkam. Egy másik meg bele akarta dugni az ujját az orrlyukaimba, ahonnét nem sokkal ezelőtt még lángot szórtam. Aztán vannak, akik a szárnyaimmal játszanak, azt akarják, hogy szélesre tárjam őket, mikor éppen összecsuktam őket, hogy megpihenjek. Szóval most már mindenki engem gúnyol, azt mondják, hogy senkit sem tudok megrémíteni… […]